Táncest~

Ezt a szöszt egy új barátnőmnek írtam, akit fórumról ismerek :D A történetünk arról szól, hogy Lovinot senki se hívta el a táncestre, és egyedül meg nem akar bálozni. Ekkor megjelenik valaki, és végre nem lesz egyedül. (Előre szólok, hogy meglepő lesz, mert nem egy szokásos páros ^^) Gakuen Hetalia ^^ a kép pedig a sajátom, gondolom látszik :D

Táncest

Lovino az iskola bejárata előtt ücsörgött, hallgatva az esőcseppek kopogását. Nem tudott mit csinálni. Szívesen bement volna a bálterembe, de az sértette volna a büszkeségét, hiszen bálba menni egyedül ciki. Hallgatta az egymást felváltó dallamokat, közben azon gondolkodott, hogy ő a borzalmas tánctudásával, mit is csinálhatna egy ilyen táncesten. Igazságtalan, hogy rajta kívül mindenki jól szórakozik. Kis idő múlva fejét a térdeire hajtotta, és hallgatta a lágy zenét. Lehet, hogy elbóbiskolt, mert amikor felriadt, valaki ott ült mellette, akinek eddig a vállán volt az ő feje.

- Ó elnézést.

- Semmi baj - szólalt meg a váll tulajdonosa. Hangja mély, búgó volt. Amikor meglátta, hogy Hendrik ül mellette, elpirult.

- Mit keresel itt? - morogta.

- Épp egy zsémbes olaszt hoztam a táncestre, bár ő úgy látszik hamarabb elindult - mondta és átnyújtotta a kezében tartott tulipáncsokrot. - Talán elkéstem volna?

- Egy kicsit - motyogta, és átvette a virágot. - De hogy-hogy most? Ezt nem értem.

- Volt egy érzésem, hogy itt leszel - válaszolta gyengéden, bár Lovino csupán a hangból tudta megítélni, mert a holland arca meg se rezzent.

Az olasz még mindig sokkolva nézte párját, amikor az felkapta és hercegnőpózban bevitte a parkett közepére. Mindenki őket bámulta, bár ez nem igazán zavarta őt. Lovi feszengett egy kicsit a fürkésző szempárok miatt, bár kezdett feloldódni.

- Én nem tudok táncolni - súgta Hendrik fülébe, lábujjhegyre támaszkodva.

A szőke nem szólt semmit, csak megemelte őt egy kicsit és a lábfejére illesztette az olaszét, így az teljes testsúlyával ránehezedett. Amint felcsendült a lassú dallam, a holland elkezdett lépni, emelve ezzel a másik lábfejét is. És így mozogtak az egymást váltó megnyugtató zenékre. Lovino annyira nem figyelt magára, hogy kis idő múltán azt vette észre, hogy hozzásimult a hollandhoz, lábait, már visszatette a helyére, és magától lépdelt. Hendrik a szemébe nézett, szinte lyukat vájt azokkal a fűzöld íriszekkel. Rápislogott értetlenül, mire a holland szájára melengető mosoly húzódott, majd csókot lopott a meglepett szájról. A csók rövid volt, mégis elég volt ahhoz, hogy az a zsémbes olasz megértse a ki nem mondott szavakat. Lábujjhegyre állva nyúlt sóvárgón Hendrik ajkai után, ohgy aztán szenvedélyes csókban forrjanak össze, ügyet se vetve a körülöttük táncoló, nagy valószínűséggel őket bámuló, párokról.