Fél lelkek egy fallal szétválasztva~

Sziasztok :3

Az, hogy ma hoztam valamit, köszönném GyilkosKoalának aki biztatott és nem hagyta azt a maradék önbecsülésemet is a porba hullani, és mikor azt mondtam neki, hogy nem tudok jól írni, megrázott és a képembe mondta hogy nem, (ez nem pontosan így történt de fényezem őt egy kicsit :3) szóval köszönöm mégegyszer ^^

• A szöszről meg annyit, hogy PruGer de a testvéres fajtából ^^

Fél lelkek

Németország lebénulva ült le a rádió elé. Nem sok értelmét látta már ennek az egésznek, de az ő hibája volt. Miért hitt neki, és miért nem a bátyjának? Miért? Ha jól döntött volna, minden másképp lett volna. Nem lenne Berlini fal, ami úgy szeli ketté szívét, mint a megélezett tőr. Bár már valahogy hozzászokott ehhez az ürességhez. Fél ország, fél főváros fél szív, fél lélek. Teljes életet élni így képtelenség, de nem tehetett ellene semmit. Maradt neki a csendes beletörődés, a mély tengerbe zuhanás. Először fagyasztó volt a sötétség, de idővel hozzászokott. Már kedve se volt bekapcsolni a beszélő gépezetet, mégis megtette, úgy érezte, most valami más lesz. Bolond gondolatok.

Fagyasztó csend honolt az egész lakásban, csak a recsegő rádiót lehetett hallami, mégis mikor meghallotta azokat a szavakat, érezte, hogy valami felébred benne, amit eddig elnyomott magában. Gyorsan a tükör elé pattant és kigombolta ingét. Először összerezzent a hirtelen hidegre, de nem érdekelte. Látta, ahogy a szívénél húzódó sebhely lassanként tovatűnik. Elkerekedett szemmel bámulta, majd valami kabátszerűséget még magára kapva kisietett az épületből. Meg sem állt egészen a falig, ahol emberek százezrei ostromolták a falat, mindenféle eszközzel. Mindenki olyannal, ami épp e keze ügyébe került a hír pillanatában. Volt olyan, aki puszta kézzel próbált tenni valamit az ügy érdekében. Németország csak bámulta, ahogy az emberei rombolnak és rombolnak fáradtságot nem ismerve. És akkor rájött mi elenyészett el a néma beletörődésben. A remény. Reményét vesztette az országában, a népében, és úgy az egész világban. De látván a bátor és kitartó embereket, ezt visszakapta, és ez könnyet csalt a szemébe.

Aztán észrevett valakit, aki éppen felkapaszkodott a még ép falon. Hitetlenkedve ismerte fel az albínó haj tulajdonosát. Teljes erejéből felé rohant, majd ő is felmászott, de képtelen volt megszólalni, csupán bámulta, szinte már ismeretlennek hatott a leharcolt külsejű porosz. Mégis a parázsló kalandvágyóan villogó karmazsin szemeket képtelen lenne elfelejteni. Azok az íriszek hirdették az ő történelmét, büszkeségét. Legyen bármilyen háború, őt nem töri meg, nem alázza meg senki. A másik csak most vette észre. Poroszország mosolyogva indult meg felé, szemeiben mégis könny ült. Erre Németország is elindult felé, egyre bátrabban, s mikor mindketten összetalálkoztak, csak nézték egymást.

Abban a nézésben minden benne volt, amit elmondhattak a másiknak. Majd másodpercek múlva kiszorították egymásból a szuszt is. Sírtak és nevettek egyszerre, körülöttük lassan omladozott a fal. Nem tudták pontosan mit is mondhatnának, de nem is kellett. Tudták, hogy nincs olyan szó amivel kifejezhetnék a szívükben dübörgő érzést. Végül összetámasztották homlokukat, tekintetük összekulcsolódott, nem eresztve egymást.

- Ich liebe dich mein junger Bruder.*

*=Szeretlek kisöcsém. (Ez nem biztos, mivel németet nem tanulok, így gugli fordítóban kellett bíznom xD)