Szülinap :3

Sziasztok ^^

Hát mivel ma van a szülinapom, gondoltam ne csak én kapjak, hanem ti is, ezért hoztam egy kis Spamano szöszt, és gondolkozom, hogy ez a fic olyan kusza lett, és hogy hiányzik belőle valami, de azért nem rossz. Remélem tetszeni fog!

Majd egyszer...

Hányszor, mondd Spagna, hányszor nézzem még végig, ahogy puskacsőből szállingózó lövedékkel lyuggatják tested? Hányszor kell még hófehér szalaggal bekötöznöm téged? Hányszor kell még elmondanom, hogy szívemben mindig te leszel az egyetlen győztes? Bár ha jobban belegondolok, ezt sose mondtam ki. Minden egyes alkalommal álltam a bejárati ajtóban, mikor szolgálók sugdosták, hogy megérkeztél, és vártam, hogy büszkén méltóságteljesen belépj azon az ajtón. De nem úgy lett. Amint megláttam könnyáztatta arcod, melyeket tehetetlenséged dühében hullajtottál, szaladtam, lábam sebesen vitt a jól ismert doboz felé. Mikor szobádba érkeztél, én azonnal ott termettem, hogy sebeidre hófehér fátyolt borogassak. Te szomorúan léptél be az ajtón minden alkalommal, én pedig mindig csodától csillogó szemmel figyeltelek. Minden egyes alkalommal ugyanolyan mosollyal arcodon jelentél meg előttem, nehogy gyanút fogjak, én pedig nem említettem, hogy érzéseid olyanok számomra, mint a nyitott könyv. Vidámságoddal mindig melengetted szívemet, pedig tudtam, fáj. Fáj, hogy elbuktál, hogy embereket vesztettél, hogy megalázkodtál. De tudd, hogy ezen érzések azok, melyek egy országot emberré tesznek. Emberré, olyanná, mely törődéssel viseltetik népe iránt, és ugyanúgy tisztel egy rövidéletűt, mint egy társát. És tudd, hogy ez nem minden országnak adatik meg. És én ezért szeretlek téged, ezért vagy számomra az egyetlen. Tisztellek, amiért kitartasz néped, és mellettem. Ha tudnád hányszor hallottam, hogy főnököddel veszekedsz szűkös időkben, mert ő ki akarta tenni szűrömet. De nem említem meg, hogy elmehetek, ha kell, mert fontosabb az, hogy talán te nem adsz fel engem. De mondd, miért nem jön ki egy hang se ajkaimon, amikor legnagyobb szükség lenne rájuk? És most is, mint máskor, csak pityergek, sírok, de nem azért, mert bajod esett. Nem, amiatt már rég nem hullnak könnyek szemeimből. Hanem azért, mert a szükség idejében olyan büszke vagyok, és önző, hogy nem mondom ki szívemben lakozó érzéseket. Most itt állok szemeimet törölgetve, te pedig védelmező karjaid közé zársz, közben nyugtató szavakat suttogsz fülembe. Ha el tudnám mondani… Majd egyszer…