Még egy új fandom

Hát igen mostanában vagy nem száll meg az ihlet vagy mást csinálok éppen, ami miatt az írás háttérbe szorul. Nem is tudom megérteni hogy mások hogy szorítanak időt annyi mindenre. na de nem akarok annyit beszélni fölöslegesen, bemutatnám az új fandomot, ami pedig a Sengoku Basara lenne. Tudom hogy ezt nem sokan ismerik, de mindenkinek ajánlom figyelmébe, mert a törtéete is jó és a karakterek is. Na de nem is beszélek többet mindenkinek jó olvasást~

Áldozat

Egy szempillantás alatt történt. Nem, talán még annál is rövidebb idő alatt. Utáltam azt a hangot. Azt, amikor a kard a húsba hatol és felszántja az inakat, szétválasztja az izmokat, s a vas a földre hull, koppan a már mocskos poros földön, eláztatja valami vörös. Ezt követi a fémes vérszag, ami töményen orromba száll és elveszi a kedvem még az élettől is. De az ember egy idő után hozzászokik, hisz háború van. De akkor ez a szag más volt, a koppanás hangja is más volt. Minden valami más volt, de annyira hogy akaratlanul szívembe mart a fájdalom. Életemet adom a szeretteimért a mesteremért, hisz erre esküdtem fel, mégis most itt áll előttem valaki, kitárt karokkal, és megvéd engem a haláltól. Nem tudtam először feldolgozni, homályosan láttam csupán a könnyektől. Én még nem, de valahol a tudatalattim már tudta ki az illető. Terepmintás ruha, és egy helyett, két fém koppant a földön.

- Sasuke… - Hangomat elfújta a szél, nem is tudom, hogy egyáltalán meghallotta-e suttogásom, de akkor, abban a pillanatban csak ennyire futotta.

- Sasuke! - ismételtem meg immár hangosabban, és eldobva lándzsáim, kitártam karom, hogy az elernyedő test kezeim közé hulljon. Letérdeltem, és testét óvatosan a földre helyeztem, aztán megvizsgáltam sebét. Próbáltam elállítani a vérzést, sikertelenül. Ez azon pár dolog közé tartozik, amihez végképp nem értek. Kétségbeesésemben, könnyeket hullajtottam, amelyek Sasuke arcára cseppentek majd le is folytak onnan. Sárgásbarna szemeiből kihunyt már szinte a fény, de rám emelte tekintetét.

- Ne sírjon Sanada danna. Felesküdtem, hogy megvédem, akár az életem árán is, és hát - köhögött párat - most jött el ez az alkalom. - Lehunyta szemeit és fáradtan szusszant egyet.

- Ne Sasuke ne beszélj! Minden rendben lesz…

- Ne aggódjon miattam, Sanada danna. - Felemelte remegő kezét, hogy letörölje a sós cseppeket arcomról, aztán keze erőtlenül hullott vissza a porba.
Megrémültem. Könnyek hada száguldott végig arcomon, mindegyik egy-egy közös pillanatot idézve elmémben. Nem tudtam elhinni, hogy eltűnhet mellőlem. Annyira biztos lábakon állt mindig, rátérített a jó útra a maga módján, megtanította nekem az élet szépségeit. Minden tettével megmutatta nekem hogy ilyen is a jeles viselkedés, a követendő példa. De ő sose hitte el magáról, hogy ő ilyen jó ember, hogy ilyen sokat jelent nekem. Pedig igen. Talán nem hangoztattam, lehet kellett volna. Mégis ő mindig tudta mire van szükségem, milyen cselekedetre, milyen szóra. Ezt mégis hogy nem vette észre? Az érzéseim? Talán nem akarta észrevenni. Kezem szíve helyére siklott, belül reménykedve, hogy érezhetek valamit. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkam, és mosolyra húzódott szám, mikor tompa, de rendszeres dobbanást éreztem. Sasuke nindzsái megjelentek mellettem, nem szóltunk semmit, csupán egy biztos pillantást váltottunk. Én kezembe vettem a lándzsáim, ők pedig eltűntek mesterükkel együtt. Én is inkább velük mennék, de nem hagyhatom kárba veszni Sasuke áldozatát. Ígérem, hogy megnyerem ezt a csatát. Az első ígéretemmel elbuktam de ezt betartom bármi áron.